|
Középiskolai évek
2007.08.29. 09:08
A következő két óránk is eseménytelenül telt, az utolsó órában a kosárcsapat játszott valami nagy meccset egy másik suli ellen, amiben természetesen Leon is benne volt. Sőt fogalmazhatunk úgy is, hogy ő volt a csapat maga, mivel a legtöbb kosarat ő dobta be és a lányok is szinte csak miatta jártak el a meccsekre drukkolni, mivel ez egy fontos mérkőzés volt a tanári kar úgy gondolta jót tesz nekik a bíztatás és azokat is elengedték akiknek még lett volna órájuk. A tornacsarnok nézőtere zsúfolásig megtelt, Sophie mint a csapatkapitány kishúga természetesen a legelőkelőbb, helyeket szerezte meg nekünk, a „tanári szektorban”, közvetlenül a kispad mögött. Ezért talán egy kosár- vagy Leonrajongó még fizetett volna is, de én kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, mivel egyik táborba sem tartoztam. Az meg már csak hab volt a tortán, amikor előbukkantak a pom-pomlányok és valami idétlen szöveget kezdtek el kántálni, miközben minden második mozdulatnál kilátszott a bugyijuk, az ilyet bezzeg nem büntetik.
- Nézd, de ügyesek. – lelkendezett Sophie.
- Nézd, mennyire ostobák. – színleltem én is lelkesedést.
- Ne beszélj így róluk mindennap keményen edzenek. – szólt rám osztálytársam.
- Igen és mire? Talán arra, hogy azt a csöppnyi IQ-jukat is ledolgozzák nullára. – zsörtölődtem.
- Csak azért mondod, mert irigykedsz rájuk. – szállt vitába velem a hugica.
- Dehogy, mikor kezdtük a sulit, be akartak venni, de én inkább az agysejtjeim mellett döntöttem. – magyaráztam.
- Figyelj, most vonulnak be a csapatok. – mutatott a pályára.
- Nem rossz a felhozatal. – néztem végig a bevonuló hímeket.
- Hé ez az ellenfél. – bökött oldalba mellettem ülő barátnőm.
- Jah és akkor már nekik nem is lehet drukkolni, ez igazságtalanság. – durcáztam be.
- Nem, azért vagyunk itt, hogy a mieinket buzdítsuk, nézd ott van Leon. – intett bátyjának a lánytestvér, mire az hosszan nézett felénk.
- Most meg mit bámul? – fordultam a húgocska felé.
- Szerintem kiszúrt téged. – állapította meg a kisebbik tesó. A meccs néhány perc múlva elkezdődött, én unott fejjel figyeltem az eseményeket, miközben Sophie a legnagyobb lelkesedéssel próbálta elmagyarázni a játékszabályokat. Miközben a fehér hajú lány azt ecsetelte, hogy mi a különbség a 3 és a 2 pontos dobások között, valaki leült a jobbomra és az a valaki nem volt más mint az angol tanárom.
- Nem is tudtam, hogy érdekel a kosár. – nézett rám értetlenkedve.
- Nem érdekel, csak Sophie rángatott el. – mutogattam a mellettem helyet foglaló lányra.
- Nézd, Leon mindjárt dob egy 3 pontost. – rángatta meg a húgocska a felsőmet.
- Nagyszerű, lélegzet visszafojtva várom, ahogy az idióta bátyád megpróbál beleizmozni egy hülye golyót egy hülye gyűrűbe, ez aztán az élvezet. – morogtam.
- Legalább tiszteld a képességeit, vagy te talán jobban tudsz kosarazni? – kelt bátyuskája védelmére a fiatalabb testvér.
- Nem, nem tudok, ezért meg sem próbálom. – feleltem unottan imáim meghallgatásra találtak végre szünet következett. Sophieval elmentünk beszerezni valami innivalót és rágcsát, miközben a büfénél álltunk sorba odajött hozzánk az ellenfél csapatkapitánya. Magas barna hajú, zöld szemű srác volt, olyan tipikus sportoló fazon.
- Hé kislány, ha vége a meccsnek eljössz velem megünnepelni a győzelmünket. – szólított meg.
- Nem mivel ő Leonnak, drukkol és egyébként sem lesz mit ünnepelni mivel mi fogunk nyerni. – felelt helyettem a barátnőm, mire az elhúzta a csíkot.
- Ez meg ki volt? – kérdeztem a mellettem álló kis kosárzsenit.
- Ő Alex Lazarre az ellenfél csapatkapitánya, szabálytalanul játszik és ráadásul egy óriási tapló. – fejtette ki a kérdezett. Mialatt mi a mindenféle finomságokat szereztünk be magunknak a csapatok öltözőjében sem állt meg az élet.
- Hé Oswald. – szólt be a hazaiak öltözőjébe Alex.
- Mi van? – fordult oda Leon.
- Ki az dögös cicus a húgoddal? – tette fel kérdését a másik csapat kapitánya.
- A legnagyobb rajongóm. – felelte az ezüsthajú srác.
- Ha porig alázunk titeket, már az én rajongóm lesz. – piszkálódott Lazarre.
- Az lehetetlen. – vetette oda Leon.
- Ugyan miért, bármelyik csajt be lehet fűzni. – jelentette ki a barna hajú.
- Lehetséges, de minket sosem fogtok megverni. – közölte nemes egyszerűséggel a hazaiak ásza. A szünet végére már mi is elfoglaltuk helyeinket és a játékosok is készek voltak folytatni a „csatát”. A mérkőzés további részében egyre kiélezettebb lett a küzdelem, az ellenfél csapatának kapitánya minden bedobott kosár után engem figyelt, mintha csak nekem szánta volna őket, persze Leonék sem hagyták annyiban a dolgot mindig egyből ellentámadást indítottak és ők is dobtak egy kosarat. A meccs vége előtt voltunk pár perccel és a vendég csapat vezetett 2 ponttal. Az idegek pattanásig feszültek a nézősereg ujjongott, ha nem tudtam volna, hogy ez csak egy iskolák közötti verseny, a tömeg hangulatából valami nagy kosárgálának gondoltam volna.
- Hajrá Leon! – kiabált Sophie a közönség nagy részével együtt.
- Mi van te nem szurkolsz neki? – nézett rám értetlenkedve a kishúg.
- Inkább vágják ki a nyelvem. – feleltem.
- Jajj legalább most bíztasd egy kicsit, nézd milyen szoros az állás. – mutatott az eredményjelző tábla felé.
- És nekem tök mindegy, hogy veszítünk vagy nyerünk. – magyaráztam.
- Nem hiszem el, hogy ez téged ennyire hidegen hagy. – hitetlenkedett a hugica.
- Pedig igen. – válaszoltam és tovább majszoltam a popcornt számomra ez volt az egyetlen értékelhető dolog ezen az eseményen. Már az utolsó percben jártunk mikor büntető dobást ítéltek a hazai csapat javára és éppel Leonon volt a sor, ez a bűntető döntötte el az egész meccset. A hazai csapat kapitányának volt egy hagyománya, ha nagyon meleg volt a helyzet és nagy tétje volt valamelyik dobásának előtte mindig kért egy kabala puszit húgától. Ez most sem lehetett másként, a közönség már tudta mi következik.
- Sophie, Sophie, Sophie. – kántálta a nézősereg.
- Bocs, jelenésem van. – vigyorgott az említett és lesétált a pályára.
- Sikerülni fog. – nyomott egy cuppantóst testvére arcára.
- Azt hiszem ez most kevés lesz. – szólt Leon.
- Talán adjak még egyet. – ajánlkozott a húgocska.
- Nem, te majd ő. – mutatott rám.
- Az kizárt. – kiabáltam le neki.
- Gyere már. – intett Sophie.
- Nem erre nem vesztek rá. – ellenkeztem, miközben a kisebbik testvérnek valahogy sikerült leráncigálnia a nézőtérről a pálya szélére.
- Na hol a szerencse puszim? – vigyorgott önelégülten a csapatkapitányunk.
- Mondd, látsz rajtam picsaszoknyát vagy pom-pomokat a kezemben? Nem? Akkor meg felejts el és sztároltasd magad a hajrálányokkal. – osztottam ki.
- Kérlek, csak most az egyszer tedd meg könyörgök Viv. – kérlelt Sophie.
- Nem. – utasítottam el, még szép hogy elutasítottam hiszen ott ült a közönség sorai közt a pasim, már így is elég nagy gázban voltam az előző este miatt.
- Te ezt nem érted, ez nagyon fontos nekünk. – vetette be az „úgyis megsajnálsz még akkor is, ha nem akarod” pillantását a kisebbik testvér.
- Ne, ez nem az én stílusom, kérd meg valamelyik szöszit. – mutattam a pompomcsajok felé.
- Nekem a tőled kell szerencse puszi. – szögezte le Leon, már a közönség is eléggé nyugtalan volt, zajongtak meg bekiabáltak. Az edző aki mellesleg a tesi tanárunk volt már a haját tépte az idegtől.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
