|
Középiskolai évek
2007.08.29. 09:06
- Ülj le! – mutatott az ágyra, mire én engedelmesen lecsüccsentem, majd elkezdte kibogozni az általam alkotott remekművet.
- Te jó ég, hogy a francba csináltad ezt? – bajlódott az ezüsthajú srác a gézcsomókkal.
- Én csak nem akartam, hogy vérezzen. – motyogtam.
- Aha világos, elesel aztán úgy elkötöd a lábad hogy utána amputálni kelljen, hát igen ez egy tuti módszer, arra, hogy tesi felmentést szerezz. – fejtette ki.
- Nagyon vicces, egyébként nem direkt estem el. – magyaráztam.
- Azt gondoltam, ekkora pofára esést az ember nem tud szándékosan produkálni. – gúnyolódott.
- Ez az egész azért, volt mert te kiröhögtél. – durcáztam.
- Nem, ez azért volt, mert te futás helyett engem bámultál, a tesi tanár is megmondta. – incselkedett tovább.
- De te kezdted. – hoztam fel mentségemül.
- Aha persze, mi okom lenne bámulni egy béna másodikost? – tette fel a költői kérdést.
- Mit tudom én. – vonogattam a vállaimat, közben ápolómnak végre sikerült lefejteni rólam a hibás kötést.
- Te le se fertőtlenítetted ezt. – méregette a sebemet.
- Jól van na, nem vagyok orvos. – szabadkoztam.
- Ez most csípni fog egy picit. – motyogta miközben egy fertőtlenítővel átitatott pipettával közelített a térdem felé.
- Áááá, hagyd abba, azt mondtad egy picit fog csípni, nem annyira, hogy beledöglök!! – nyafogtam.
- Ne nyavalyogj, olyan vagy, mint egy ötéves. – tett szemrehányást.
- Ááá ez fáj! – vinnyogtam mikor ismét közelített a lábam felé.
- Még hozzá se értem. – morogta.
- Lehet, de ez tudat alatti, fájdalom, tudom, hogy fájni fog ezért már akkor is csíp, ha csak a közelébe mész. – ecseteltem.
- Ez így nem fog menni. – sóhajtott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ajkait a nyakamra tapasztotta, miközben a lábamat „piszkálta”, olyannyira váratlanul ért a dolog, hogy nem is éreztem, mennyire csíp a fertőtlenítő folyadék.
- Ezt meg mi a fenéért csináltad?!! – ripakodtam rá.
- Figyelemelterelés. – felelte közömbösen.
- Bocsi, nem tudtam, hogy zavarok. – szólalt meg egy harmadik személy, akit eddig észre sem vettünk, valószínűleg pont abban a pillanatban érkezett.
- Várj ez… - próbáltam volna megmagyarázni azt, amit az előbb láthatott.
- Ne…nekem most mennem kell. – dadogta majd olyan hirtelen eltűnt, ahogyan érkezett.
- Te vonzod az ilyen szituációkat. – gonoszkodott az ápolóm, miközben a végső simításokat is elvégezte a sebemmel kapcsolatban.
- Most meg kéne köszönnöm, de valahogy nem visz rá a lélek. – morcoskodtam és visszaindultam a tornaöltözőbe, szerencsémre mire odaértem a kínszenvedések órája véget ért és a többiek is öltöztek. A második óránk angol volt, a tesi óra miatt no meg azért mert nem sokat aludtam az este, eléggé álmos voltam és reménykedtem, hogy Elliot majd, hagy egy kicsit szunyókálni. Sajnos tévedtem, de még mekkorát épp a társalgást gyakoroltuk, mindenkivel váltott néhány mondatot angolul, azt hittem hogy engem nem fog szólítani és végre aludhatok, de rosszul hittem.
- Vivien, you seem to be tired. (Vivien, fáradtnak tűnsz.) – szólt hozzám angolul, hát kellett pár másodperc mire felfogtam, hogy mit is gagyarászott.
- Yeah…yes, I am. (Ja…igen én az vagyok.) – makogtam.
- Didn’t you sleep enough last night? (Nem aludtál eleget múlt éjjel?) – hangzott az újabb kérdés melynek megfejtése most is elég nagy problémát okozott.
- Yes, I didn’t sleep. (Igen, én nem aludtam.) – sajtoltam ki magamból a választ, közben már Sophie is felfigyelt a kis dialógusra.
- Why? Did you go to a party? (Miért? Bulizni voltál?) – kíváncsiskodott tovább angolul. Rajtam és Sophien kívül persze mindenkinek tetszett az osztályban Mr. Tugdual közvetlen stílusa, bár én ezt akkori helyzetemben nem tudtam értékelni benne.
- No, of course not. I just spent the night at my friends place. (Nem, természetesen nem. Én csak egy barátomnál töltöttem az éjszakát.) – hadartam.
- Hmm….What kind of friend? (Hmm….Milyen fajta barát?) – faggatódzott volna tovább Elliot és némi féltékenység féle hallatszott a hangjában, de szerencsémre a csengő megmentett. A csengőszó után Sophieval azonnal kiviharozottunk a teremből, még azt se vártuk meg, hogy feladja a házit.
- Hát ez érdekes volt. – kommentálta a fehér hajú lány az eseményeket.
- Nekem, mondod azt se tudtam mit mondjak. – magyaráztam.
- Mi történt a lábaddal? – szólalt meg a hátunk mögül az angol tanárunk.
- Oh, csak elestem tesi órán. – fordultam felé, eközben Leon is csatlakozott kis társaságunkhoz.
- Ezt tegnap este nálam hagytad. – nyújtotta át a telefonomat Sophie bátyja úgy, hogy közben szabályosan átkarolt, persze Elliot gyilkos pillantásokkal jutalmazta tettét.
- Köszi. – motyogtam és közben próbáltam lefejteni magamról karját.
- Volt 3 nem fogadott hívásod. – közölte az idősebbik testvér, erre a tanárbá hirtelen elsápadt.
- Ki engedte meg hogy turkálj a telefonomban?! – ordítottam le a fejét.
- Ugyan már, amit a lakásomban hagysz, az elvileg az enyém, szóval örülj, hogy visszakaptad. – érvelt Leon.
- Huh… de boldog vagyok. – morogtam.
- Vivien, észrevettem, hogy az angol kommunikációd nem túl jó, itt kéne maradnod órák után, hogy átvegyünk néhány anyagrészt. – szólalt meg végül Elliot.
- Nahát Viv, nem is tudtam, hogy rosszul állsz angolból. Ne fáradjon tanár úr majd én adok neki pár nyelvleckét. – vigyorgott Leon mire már ő sem tudott semmit mondani úgyhogy inkább tovább állt.
- Ez meg mire volt jó? – vontam felelősségre a fiútestvért.
- Csak szórakoztam egy kicsit, láttátok a fejét, évek óta nem mulattam ilyen jól, már majdnem elröhögtem magam. – fejtette ki a báty.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakoztál. – indultam vissza a termünkbe.
- Ezt azért nem kellett volna. – dorgálta meg testvérét Sophie is, majd utánam indult. A harmadik és negyedik órát végre alvással tölthettem, elvileg biosz lett volna de a tanár nem foglalkozott vele, hogy ki mit csinál. Következett a nagyszünet, kedves osztálytársnőm perszem most is a bátyjával és velem kívánt ebédelni, nekünk nem volt beleszólásunk ebbe.
- Ilyen nincs, otthon hagytam a kajámat. – nézte Sophie az üres uzsonnás dobozát.
- Akkor ezek szerint az enyémet is. – állapította meg tesója és ő már azzal sem fáradt, hogy megnézze dobozának tartalmát.
- Még jó hogy én gondoltam rátok is. – vettem elő a három kajás dobozt.
- Imádlak, nem fogok éhen halni. – ölelt át vidáman a kisebbik testvér.
- Bár, ha jobban meggondolom, lehet, hogy Leonét a kóbor kutyáknak kellett volna adnom. – motyogtam.
- Miért vagytok ilyen undokok egymással? – nézett ránk nagy bociszemekkel a hugica.
- Összeférhetetlenség. – fogalmazta meg egyszerűen az időseb testvér.
- Érdekes reggel nem tűntetek olyan összeférhetetlennek. – jött elő a témával a kishúg.
- Talán rosszul láttad. – jegyezte meg Leon, miközben ebédeltünk egyre több ember mászkált el előttünk és utána összesúgtak meg kacarásztak, voltak lányok akik rosszalló pillantást vetettek ránk, de mivel senki sem jött oda hozzánk úgy gondoltuk, hogy semmi komoly nem történt. A következő két óránk is eseménytelenül telt, az utolsó órában a kosárcsapat játszott valami nagy meccset egy másik suli ellen, amiben természetesen Leon is benne volt.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
