- A fenébe, ezt elfelejtettem. – szitkozódtam, de már indultam a kijárat felé.
- Ha meglát valaki egy olyan az iskolai uniformisban, biztosan kirúgnak. – „bíztatott” Leon.
- A pokolba is, igaza van. – motyogtam inkább csak magamnak és visszafordultam.
- Akkor itt maradsz? – kérdezte kedvesen a kisebbik testvér.
- Hát nincs sok választásom, így odamenni nagyon kockázatos lenne. – sóhajtottam, majd lehuppantam a kanapéra.
- Ha már maradsz, átöltözhetnél pizsire, vagy felőlem így is aludhatsz. – szólt az idősebbik tesó, mire én csak beballagtam Sophie szobájába és átöltöztem, ki tudja ma már hányadszorra. A ruhacsere után a szoba tulajdonosa is megérkezett.
- Az ágyam elég nagy szóval elférünk rajta ketten, de ha nem akarsz velem aludni akkor előszedhetjük a pótágyat. – ajánlotta fel a lánytestvér.
- Ne fáradj, elleszek melletted is. – feleltem és bebújtam a rózsaszín takaró alá.
- Hát akkor jó éjt. – követte példámat ő is, majd néhány perc múlva álomba merült, én nem voltam ilyen szerencsés, egy idő után meguntam, hogy csak a plafont nézem és kimentem a nappaliba. Ott telefonomat elővéve, megpróbáltam felhívni szerelmemet, ám ő nem vette fel, többszöri próbálkozás után úgy döntöttem megvárom, amíg ő hív. A dohányzóasztalra helyeztem a mobilt és a kanapén ücsörögve szuggeráltam, tevékenységemben olyannyira elmerültem, hogy azt sem vettem észre mikor Leon kijött a nappaliba és egy kis fényt gyújtott.
- A szemmel verés már a középkorban sem volt túl hatásos. – ült le mellém, egy pohár ásványvízzel a kezében.
- Netán tudsz jobbat? – néztem rá ingerülten.
- Nem, de holnap úgyis találkoztok a suliban, úgyhogy szerintem teljesen felesleges lenne felhívnia. – ecsetelte az ezüsthajú srác.
- Ez a te, véleményed, még jó, hogy ő nem így gondolkozik. – szóltam vissza.
- Bocs el is felejtettem, hogy milyen tökéletes a te nős szeretőd, aki nem mellesleg az angol tanárod. – piszkálódott a bátyus.
- Örülnék, ha nem szólnál bele a magánéletembe. – ripakodtam rá.
- Nem szólnék bele, ha nem a suliban folytatnád a húgom szeme láttára. – kontrázott rá.
- Mondtam már, hogy az csak véletlen volt. – védekeztem.
- Várj kitalálom, te megbotlottál és véletlenül összeakadt a nyelvetek. – pimaszkodott.
- Nekem ebből elegem van inkább megyek aludni. – álltam fel.
- Maradj! – rántott vissza maga mellé.
- Minek? – értetlenkedtem.
- Nem hiszem, hogy tudnál aludni, csak felébresztenéd Sophiet, azt meg nem akarom. – közölte vele indokait.
- Jól van. – egyeztem bele, majd csendesre állítottam a telefonom és ismét elkezdtem bámulni. Órákig bambultam a készülékre, fogalmam sincs mikor aludhattunk el, de reggel Sophie hangja ébresztett minket.
- Hát ti? – pislogott ránk értetlenül.
- Mi, mi? – nyitottam ki álmosan szemeimet, mikor is észre vettem, hogy Leon vállára dőlve aludtam el, ő pedig a fejét az enyémre döntve aludt még mindig.
- Hé, nagyfejű, ébresztő. – taszigáltam le buksiját magamról.
- Mi van? – szólt kómásan.
- Reggel. – ásítottam.
- Ti hogy, hogy együtt aludtatok? – kíváncsiskodott a hugica.
- Ez nem az aminek látszik mi csak a telefonomat… - magyaráztam volna.
- Jajj nem kell magyarázkodni, úgy örülök nektek, de mi lesz a… - lelkendezett a kishúg.
- Sophie, ne kombinálj! – tért magához az idősebb testvér is.
- Jól van na, bocsi csak hát reménykedik az ember lánya, hátha a bratyója talál magának egy rendes barátnőt. – vigyorgott a lánytestvér, mint a vadalma.
- Inkább készülődjünk, mert már fél nyolc van és nem akarok elkésni, miattatok. – sürgetett minket Leon.
- Micsoda???? Nekem még haza is kell mennem! – kerekedtek ki a szemeim, majd sietve felöltöztem és köszönés nélkül elviharzottam. Az első óra felét természetesen lekéstem, nem igazán bánkódtam miatta mivel tesi volt az, és hát nem nagyon remekeltem benne, ellenben Sophieval. Éppen a nagy udvaron rótták a köröket osztálytársaim mikor csatlakoztam hozzájuk.
- Huhh… tökre ki vagyok, ti beértetek rendesen? – loholtam a fehér hajú lány mellé.
- Aha. – felelte.
- Régis, nem elég hogy elkésel, de még dumálsz is, plusz tíz kör futás! – ordított rám a tesitanár, utáltam, hogy mindig kiabál és azt is, hogy mindenkit a vezeték nevén szólít.
- Könyörgömh…lőjeh…márh… leh…valakihh! – nyöszörögtem Sophienak, aki épp csak kocogott mellettem, miközben én majd kiköptem a tüdőmet.
- Inkább vegyél példát Oswaldról, milyen kitűnő sportoló, ahelyett, hogy folyton csak lógsz az óráimon, tanulnod kéne tőle egy kis kitartást meg önfegyelmet! – folytatta tovább az ordítozást a tanárbá, ja és mondtam már, hogy azt is utáltam mindig valakihez hasonlítgatott. Sorosomba beletörődve róttam tovább a köröket még akkor is, amikor a többiek már rég valamilyen labdajátékot játszottak, az égre emeltem tekintetem és megváltásért könyörögtem, mikor megláttam valamit, illetve valakit. Nem, nem egy angyal volt hogy megmentsen, csak Leon nézett le rám röhögve az egyik harmadik emeleti tanterem ablakából. Ilyen nincs, ki tudja, hogy mióta stíröl engem és gúnyolódik rajtam, már éppen készültem volna, közölni vele véleményemet egy nemzetközi kézjellel, mikor az a szadista tesitanár megint rákezdett.
- Régis, ha a végzősök bámulása helyett inkább futnál már rég végeztél volna, még tíz kör futás! – ordította le ismét a fejemet a tanár, ráadásul mindezt olyan hangosan tette, hogy biztos, hogy még a harmadikon is tisztán hallották. Már felnézni sem volt bátorságom inkább rákapcsoltam, hogy hamarabb végezzek, vagyis rákapcsoltam volna, ha nem esek egy hatalmasat. Valami kőben bukhattam orra, hát persze ez az én formám, a térdemet szépen felhorzsoltam, dőlt is belőle a vér.
- Régis, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen????!!! – kezdte a szokásos hangnemében a tanár, végül is már mindegy, ennél megalázóbb helyzetbe már úgy sem kerülhetek gondoltam miközben próbáltam valahogy feltápászkodni, hála az égnek ez még sikerült.
- Na eredj az orvosiba, és fertőtlenítsd le! – utasított a tanár bá, megjegyzem ez volt a legkedvesebb mondata, amit valaha intézett hozzám.
- Nem kéne, hogy elkísérjem? – állt ki Sophie a röplabdázók közül mikor látta, hogy bicegek.
- Cserben hagynád a csapatod, amikor nyerésre álltok? – rökönyödött meg életem megrontója.
- Hát én ö… - gondolkodott a lány és közben hol rám hol a tanítónkra nézett, hiszen akármennyire jó volt a sportokban, azért még ő is tartott a suli legbrutálisabb tanárától. Intettem neki, hogy menjen vissza játszani, mire ő ismét beállt a csapatába, én pedig elbicegtem az orvosiba. Mikor kinyitottam az ajtót láttam hogy valaki van bent, azt gondoltam, hogy biztos az doki tévedt be véletlenül, bár nem volt rá jellemző, hogy a helyén vagy egyáltalán az iskolában tartózkodjon. Legnagyobb meglepetésemre azonban, nem őt, hanem Leont találtam a helységben.
- Te meg mit keresel itt? – tettem fel kérdésemet.
- Fejfájás csillapítóért jöttem. – felelte egyszerűen.
- Értem. – bólogattam majd a kötszerek felé vettem az irányt és valami kusza gézgócot képeztem a lábamon kötés gyanánt, mindezt iskolatársam érdeklődve figyelten, miközben egy gúnyos mosoly ült ki az ajkára, már szinte vártam, hogy mikor röhögi el magát a szerencsétlenkedéseimen, de nem így lett.
- Ülj le! – mutatott az ágyra, mire én engedelmesen lecsüccsentem, majd elkezdte kibogozni az általam alkotott remekművet.

folyt. köv