Ezt most úgy értsük, hogy legközelebb nem a tanteremben estek egymásnak. - gúnyolódott Leon.
- Ez nem szokványos, csak mi...szóval mi már régen voltunk szerelmi hotelben. - mentegetőztem.
- Mi? - lepődött meg Leon.
- De az nem egy olyan hely ahová az emberek azért járnak, hogy AZT csinálják? - kérdezett vissza ártatlanul Sophie.
- De az egy olyan hely. - ismertem be.
- Akkor te meg Mr. Tugdual AZT csináltátok???!!!!! - akadt ki a hugica mire én csak bólintottam.
- De hát te még nem vagy nagykorú szóval AZ TILOS. - jelentette ki a fehér hajú lány.
- Egy ilyen fajta kapcsolatban már nem hiszem, hogy sokat számítanának szabályok. - piszkálódott a fiú testvér.
- És a szüleid nem tudják, vagy nem sejtenek semmit? - kérdezett rá Sophie.
- Ők külföldön dolgoznak és nagyon keveset vannak itthon, ami azt illeti azt sem tudják, hogy milyen színű a szemem, szóval nem hiszem, hogy ilyesmit észre vennének és ha tudnának is róla nem érdekelné őket, addig amíg ez a dolog nem keresztezi a terveiket velem kapcsolatban. - adtam kimerítő választ.
- Értem. - bólogatott Sophie.
- Nem hiszem, hogy értenéd, nektek biztos minta családotok van, apuci dolgozik, anyuci meg háztartást vezet és fogadok, hogy most is épp a boltban veszi meg a vacsorára valót. - akadékoskodtam.
- Ez nem igaz, ne gondold, hogy te vagy az egyetlen akinek nem tökéletes a családja. - jegyezte meg Leon.
- Oh talán néha veszekednek? - piszkálódtam.
- Nem, hanem halottak, úgyhogy neked nem kéne sajnáltatni magad! - állt fel dühösen Leon majd a mosogatóba vitte az üres csészéket.
- Sajnálom. - mondtam bűnbánóan.
- Ugyan, nem tudhattad. - nyugtatott meg Sophie.
- Azt hiszem, mennem kéne, bátyádnak már biztos elege van belőlem mára. - készültem indulni.
- Várj, most haza akarsz menni? - kérdezte a lány.
- Igen, nem hiszem, hogy Leon örülne, ha maradnék. - feleltem.
- De hát korom sötét van, megtámadhatnak. - aggódott a lánytestvér.
- Ne félts, tudok magamra vigyázni. - búcsúztam el és indultam hazafelé. Sophie csak meredten bámult utánam, majd végül visszaült a kanapéra.
- Ez meg hová lett? - kérdezte Leon miután befejezte a mosogatást.
- Haza ment. - felelte húga.
- Ilyenkor, egyedül? - lepődött meg a bátyus.
- Igen én mondtam neki, hogy késő van, de ő azt mondta tud vigyázni magára. - magyarázkodott a fiatalabbik testvér.
- Ez hülye! - akadt ki Leon majd felkapta a kabátját és utánam rohant. Én egy kivilágítatlan mellékutcában sétáltam amikor lépteket hallottam magam mögött, amelyek egyre gyorsultak, erre én is elkezdtem jobban sietni, de még mindig követtek. Már vagy három utcát mentünk de üldözőm csak nem adta fel, mire elkezdtem futni, erre már ő is neki iramodott és léptei egyre közelebbről hallatszottak, aztán hirtelen valaki elkapta a karomat, ijedtségem közepette még volt annyi lélekjelenlétem, hogy jól megrúgtam támadómat az érzékeny pontján, mire ő összegörnyedt.
- Ostoba, nekem kéne megvédeni téged, nem pedig tőlem kéne megvédened magad. - nyöszörgött az ismerős hang, mire én is közelebb léptem.
- Leon? - néztem meg közelebbről "támadómat".
- Nem az egyik hupikék törpike, szerinted mégis ki lennék? - kérdezett vissza gúnyosan.
- Miért jöttél utánam? - kíváncsiskodtam.
- Mert lány vagy és késő van. - felelte tömören.
- Szóval aggódtál értem. - vontam le a következtetést.
- Nem én, hanem Sophie, megkért hogy jöjjek utánad nehogy valami bajod essen. - füllentett az ezüsthajú srác.
- Hm...pedig mondtam neki, hogy ne féltsen. - elmélkedtem.
- Még ha tudod is, hogy hová kell rúgni, akkor is csak egy gyenge lány vagy, aki lassan tud futni. - magyarázta Leon, mire én csak egy fintort vágtam.
- Szóval merre laksz? - kérdezte.
- Miért haza akarsz kísérni? - rökönyödtem meg.
- Van más választásom? - válaszolt ő is kérdéssel.
- Van menj haza, én messze lakom még innen, olyan hosszú úton úgysem tudnálak elviselni. - piszkálódtam.
- Mivel egyedül nem mehetsz, haza legjobb, ha nálunk alszol. - fejtette ki Leon.
- Rendben, de csak akkor, ha nem veled kell aludnom. - szabtam feltételt.
- Természetesen nem, Sophie szobájában fogsz aludni. - jelentette ki a fiútestvér.
- Akkor jó. - nyugtáztam és elindultunk visszafelé. Egy darabig csendben sétálgattunk, majd legnagyobb meglepetésemre Leon törte meg a csendet.
- Azért ennek örülök.... - szólalt meg.
- Minek? - értetlenkedtem.
- Annak hogy te nem, dobod hanyatt magad tőlem, vagy nem próbálsz meg mindenféle hülye trükkökkel elcsábítani. - fejezte be mondandóját.
- Miért tenném, amúgy sem vagy az esetem. - kontráztam rá.
- Jah bocs, elfelejtettem, hogy te a nős angol tanárokra buksz. - gonoszkodott.
- Fogd be! - sértődtem meg, azután megint csak csöndben lépdeltünk egymás mellett, mígnem elkezdtem remegni, hát igen már ősz közepén jártunk és este eléggé lehűlt az idő.
- Fázol? - kíváncsiskodott.
- Nem. - válaszoltam durcásan.
- Akkor jó. - nyugtázta, majd a kabátjával kezdett el babrálni, mire én azt hittem, hogy rám akarja adni.
- Nem kell udvariasnak lenned tudom, hogy utálsz. - vetettem oda neki.
- Nem is akartam, csak begomboltam a kabátom, mert én fázom. - jelentette ki. Ezek után ismét egy hang nélkül róttuk az utat, én persze továbbra is vacogtam, mire hirtelen átkarolt.
- Mit csinálsz? - képedtem el.
- Semmit, mivel utáljuk egymást ez nem jelent semmit, ha nem utálnánk egymást, akkor most lehetne ostoba következtetéseket levonni, de mivel nem ez a helyzet így ez sem jelent az égvilágon semmit. - fejtette ki véleményét és ebben az okfejtésben még én sem találtam hibát.
- Ez fura. - állapítottam meg.
- Micsoda? - értetlenkedett Leon.
- Hát így sétálni valakivel az utcán, úgy értem tudom, hogy ez most nem jelent semmit, de akkor sem voltam még ilyen helyzetben. - ecseteltem.
- Úgy érted az angol tanárral még nem sétálgattál? - kérdezett rá.
- Nem, mi nem tehetünk ilyesmit, Elliot így is attól retteg, hogy valaki meglát minket szóval örülünk, ha feltűnés nélkül eljutunk egy hotelbe. - meséltem.
- És előtte? – faggatott tovább.
- Előtte nem volt senkim. - válaszoltam.
- Ez furcsa, én azt hittem te sok srácnak tetszel.- lepődött meg.
- Igen, de mindenkit visszautasítottam, de te is tudod hogy megy ez, Mr. Népszerű. - gúnyolódtam. Útközben annyira elbeszélgettük az időt, hogy észre sem vettük és már a testvérek otthonánál voltunk, ahol Sophie kukucskált ki az ablakból és látta, hogy egymásba karolva sétálgatunk, mikor a bejárati ajtóhoz értünk még mindig nem engedtük el, egymást egyszerűen fel sem tűnt, hogy milyen helyzetben vagyunk, amíg a hugica meg nem szólalt.

folyt. köv.