8 fejezet

°         A nevem Sophie Oswald. – mutatkozott be a lány, s kinyújtotta a kezét. – Leon húga vagyok. – mosolygott kedvesen Sorara, aki csodálkozva, de egyben döbbenten is nézett rá. – Beszélnünk kell!

Sora elfogadta a felé nyújtott kezet, miközben lassan végignézett Sophie-n, aki rendíthetetlenül mosolygott vissza rá, miközben hagyta, hogy kíváncsian végigmérje. Sophie haját elrejtette a divatos szalmakalap, így csak sejtetni engedte a külvilágnak az ezüstös színű haját, melyet itt-ott kiengedve hagyott. A lányon egy könnyű nyárias ruha volt, mely combközépig ért és melynek színe vajszínű volt, s amely lágyan ölelte körbe karcsú, érzéki és törékeny testét.

°         Sora Naegino. – mutatkozott be szintén kézfogás közben. – Gyere… foglalj helyet, kérlek! – vezette az egyik kanapéhoz, mely kényelmes ülőhelyet biztosított. – Ugye nem baj, ha tegezlek? – kérdezte kíváncsian méregetve még mindig Sophie-t.

°         Természetesen nem. – mondta kedvesen.

°         Hozhatok valamit inni? Kávét, teát vagy üdítőt?

°         Egy pohár narancslevet kérnék!

°         Máris hozom. Addig foglalj helyet!

Míg Sora kiment az üdítőéért, addig Sophie körbenézett a nappaliban, mely az eleganciáról árulkodott a modern bútoroknak, képeknek és egyéb szobroknak köszönhetően, de egyben barátságos hangulatot kölcsönzött a rengeteg zöld növény és a közepesen narancsszínű fal és függöny, mely a narancs különböző árnyalataiban pompázott ezzel csodálatosan megvilágítva a nappalit.

Nem sokkal később Sora visszatért két kezében pohárral. Egyikben a narancslé volt, a másikban pedig paradicsomlé a lány kedvence.

°         Tessék – nyújtotta át az üdítőt Sophie-nak, majd helyet foglalt a vele szemben lévő fotelon.

Némán ültek egymással szemben az üdítőt kortyolgatva, miközben lassú és kutakodó tekintettel mérték végig a másikat.  Attól a pillanattól fogva, hogy megpillantották egymást, érezték, hogy egy különleges kapcsolat alakult ki kettejük között.

Soranak rengeteg ismerőse volt, akikkel remekül kijött. Jól érezte magát a társaságukban, de csak egy igaz barátja, akiben tökéletesen meg tudott bízni és az Layla. De most, hogy itt ült Sophie-val szemben, akiből csak úgy áradt a kedvesség, a mosoly tudta, hogy talán még egy barátra lelt benne, akiben szintén megbízhat. Nem tudta, hogy miért csak a zsigereiben érezte, hogy így lesz. De észrevett még valamit, mikor még tüzetesebben szemügyre vette, melyet alig lehetett észrevenni csak az láthatta, aki alaposabban megnézi a lányt. A tekintetében megbúvó szomorúságot, fájdalmat, mintha… mintha valami titkot rejtegetne. Egy borzalmas titkot, melyet csak ő ismer.

°         Miről szeretnél beszélgetni velem? – törte meg végül a hosszan beálló csendet Sora.

°         Leonról. – mondta halkan, miközben letette a poharat a dohányzóasztalra.

°         Akkor nincs is miről társalognunk – mondta keményen, s lassan felállt a fotelről, hogy ki kísérje a lányt.

°         Sora… várj! Kérlek, hallgass meg! – kérlelte megemelve a hangját, mellyel megállásra késztette a lányt. – Tudom, hogy nem kedveled Leont…

°         Az enyhe kifejezés – szólt közbe gúnyosan Sora.

°         Minden jogod meg van hozzá, de ő… ő… a bátyám nem ilyen. Ez csak a látszat, melyet a külvilág felé mutat, hogy elrejtse valódi érzéseit. Talán még önmaga elől is.

°         Ezt elég nehéz elhinni – mondta még mindig gúnyosan egy keserű fintor kíséretében, mely akár egy mosolynak is betudható.

°         Kérlek, ülj le és hallgass meg! – kérlelte Sorat.

A lány kelletlenül bár, de ismét leült Sophie-val szemben. S ugyan nem mutatta, de belül majd megörült a kíváncsiságtól, hogy megtudja, hogy miről is van szó.

°         Amikor még a szüleink éltek, boldogok voltunk – kezdett bele, miközben maga elé meredt elmerülve az emlékeiben. – Leon is más volt. Sokat mosolygott, nevetett. Nem félt kimutatni az érzéseit. Kedves és barátságos volt mindenkivel. Szerettük a szüleinket, akik imádtak minket és ennek fényében mindent megadtak nekünk, amit csak megkívántunk. Mindent. – Sora mindeközben hitetlenkedve, felhúzott szemöldökkel hallgatta a lányt, aki folytatta – A szüleink halála óta változott meg, de akkor még közel sem volt ilyen, mint most.

°         Hogyan haltak meg a szüleid? – szólt közbe kíváncsian Sora.

°         Autóbalesetben. – mondta keserűen. – Legalábbis ez áll a jelentésekben.

°         Ezt hogy érted? – vágott a szavába ismét.

°         Aznap este anya és apa egy fogadásról jöttek haza. Épp egy sziklás hegy mellett haladtak el az autópályán, amikor az autó váratlanul megcsúszott és belezuhant a szakadékba, mely rögtön felrobbant. A szemtanúk ezt mondták. – s észre sem vette, hogy szeméből némán potyogtak a könnyek, miközben mesélt. – A helyszíni vizsgálat során megállapították, hogy nem voltak féknyomok, ezért vizsgálatot indítottak el az ügyben. Ekkor kiderült, hogy a féket megrongálták, de szinte rögtön le is állították a nyomozást. A bizonyítékok eltűntek, így végül balesetnek könyvelték el. Leon ekkor volt 15 éves én meg csak 8. Szinte fel sem foghattam még a történteket, amikor egyik pillanatról a másikra a bácsikámhoz kerültünk. Bill kegyetlenül rideg és érzéketlen. Nem törődik senkivel és semmivel, hogy elérje a célját. Bármilyen eszközt képes bevetni ennek érdekében. Mi ugyan mindent megkaptunk és kapunk tőle, de ez csak a látszat. Valójában gyűlöljük egymást. Leonnal az életünk kész pokol mellette. De nem tehetünk semmit ellene. Én azért, mert még kiskorú vagyok… viszont Leon már rég elhagyhatta volna a házat, mert már nagykorú, de… de miattam nem megy el. A bátyámnak rajtam kívül nincs senkije. Csak mi ketten maradtunk egymásnak. Csak egymásra számíthatunk, senki másra – mondta, s mindeközben Sora elhűlve és döbbenten hallgatta a lányt.

°         Miért nem kértetek segítséget? – s hangjából kiérződött a döbbenet.

°         Leon többször kért segítséget különböző szervezetektől, de a bácsikám minden egyes alkalommal rájött, s ezért kegyetlenül megfizettünk mindig. Végül felhagytunk a próbálkozással. De ez még nem minden – vágott közbe, amikor észrevette, hogy Sora közbe akar szólni. – Leon másfél évvel ezelőtt megismerkedett egy gyönyörű lánnyal, akibe első látásra beleszeretett. Én nem kedveltem őt. Volt benne valami, ami nem tetszett nekem, de a bátyám nem hallgatott rám. Több mint fél éve voltak együtt, amikor a bátyám eljegyezte őt. Közel egy évvel ezelőtt a mennyasszonya úgy döntött, hogy meglátogatja a szüleit. Leon nem tudott, akkor vele menni. Úgy döntött, hogy hajóval megy oda, de aznap este vihar tombolt a nyílt tengeren. A hajó elsüllyedt, a lány testével együtt, melyet azóta sem találtak meg. Csak a legénység néhány tagja élt túl. A bátyám mikor megtudta, hogy mennyasszonya halott, teljesen kikelt magából. Napokon keresztül részeg volt, míg végül felhagyott ezzel is. De azóta… azóta teljesen megváltozott. Rideg, kegyetlen és érzéketlen lett. Nem hajlandó kimutatni senki iránt az érzelmeit, kivéve engem. Azóta nem tud szeretni. Nem képes érezni. Egymás után jöttek a nők az életében egy éjszaka erejéig. Kihasználta őket. De volt olyan is, amikor egy lány vagy nő mellett több hétig is megmaradt. De amint megérezte, hogy a partnere érzelmileg egyre jobban kötődik hozzá vagy fordítva, dobta őket. – fejezte be mondanivalóját. De Sora szörnyülködése láttán még hozzátette. – Nem rossz ember ő, Sora, csak… csak elrejti az érzéseit, s nemcsak a külvilág előtt, hanem önmaga elöl is.

Sora nem tudott mit mondani erre. Hirtelen annyi információ jutott a birtokába, hogy nem tudott mihez kezdeni vele. Nem tudta, hogy mit mondhatna neki, mint ahogy azt sem értette, hogy miért mesélte el Sophie.

°         Én tényleg sajnálom mindazt, ami veled és a bátyáddal történt. Tudom milyen érzés elveszíteni valakit, akit tiszta szívedből szeretsz éppen ezért megértem Leon érzéseit is, de… de ez még nem elég indok arra, hogy így viselkedjen az emberekkel – mondta miután végre ismét meg tudott szólalni a hosszú és döbbent csendet követően.

°         Te is elvesztettél valakit? – kérdezte csodálkozva Sophie.

°         Igen… - felelte halkan – de remélem megérted, hogy erről nem szeretnék beszélni! – a lány erre csak bólintott. – Miért mesélted el mindezt nekem? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

°         Elsősorban azért, hogy megértsd, hogy miért is ilyen Leon, másodsorban azért, mert abban reménykedem, hogy így… így talán rá tudlak bírni, hogy menj hozzá a bátyámhoz – mondta reménykedve a hangjában.

°         Nem – emelte meg a hangját, de rögtön meg is bánta, mikor észrevette Sophie szomorúan csillogó tekintetét. – Ne haragudj, hogy ezt mondom – kezdett bele ismét, de ezúttal halkabban – de nem megyek férjhez Leonhoz, mert nem szeretem és ő se szeret engem.

°         Ebben én nem vagyok olyan biztos – jegyezte meg olyan halkan, hogy Sora meg sem hallotta.

°         Tessék?

°         Semmi. Nem érdekes. – felelte halkan, majd hangosabban folytatta. – Én tudom, hogy nem könnyű egy olyan ember feleségének lenni, mint amilyen Leon. S akárcsak te a bátyám is a háta közepére kívánja ezt az esküvőt, de nincs választása, mert azzal fenyegeti, hogy akkor kirakja az utcára mindenféle támogatás nélkül. Ez nem is izgatná őt, ha nem lennék képben én is, mert… mert még azzal is zsarolja, hogy engem zárdába rak, ami meg engem nem érdekelne. Még mindig jobb életem lenne ott, mint a bácsikám mellett. De… de van valami… valami amiről még Leon sem tud. – hallgatott el hirtelen. Látta Sora megrökönyödött, döbbent tekintetét, majd folytatta. – Erről nem szeretnék beszélni. Csak annyit mondhatok, hogy Bill nagyon veszélyes… bármire – s még egyszer külön kihangsúlyozva megismételte a szót – bármire képes, ha nem éri el azt amit akar. – fejezte be mondanivalóját, miközben letette a már üres poharat, s lassan fölállt. – Én nem kényszeríthetlek olyasmire, amit nem szeretnél. Csak annyit kérnék, hogy… hogy fontold át még egyszer a dolgot azok fényében, melyet az imént elmeséltem neked. Kérlek! – tette még hozzá halkan.

°         Rendben. – egyezett bele Sora, s ő is felállt, hogy kikísérje a lányt.

°         Most mennem kell. – s elindult a bejárati ajtó felé. – Örülők, hogy megismerhettelek – állt meg az ajtónál mosolyogva.

°         Én is örülők, hogy megismerhettelek. – mosolygott Sora is.

°         Csak annyit még, hogy jól fontold meg, hogy mit döntesz. A te kezedben van az életünk. – tette még hozzá halkan, de Sora még így is meghallotta. – Szia.

°         Szia. – köszönt el ő is, majd becsukta az ajtót.

Sora egy ideig tétlenül álldogált ott azon töprengve, amit hallott. Hihetetlennek tűnt a számára minden, amiről Sophie mesélt neki, de tudta, hogy a lány nem hazudott. Hogy minden egyes szó, mely az imént elhangzott igaz. De fogalma sem volt arról, hogy mit tehetne. Csak két lehetősége volt vagy hozzámegy Leonhoz vagy nem. Sejtelme sem volt, hogy melyik lenne a helyes döntés. Nem tudta eldönteni, hogy a szívére vagy az eszére hallgasson.

Lassan bement a szobájába, hogy összepakoljon, mert azt már elhatározta, hogy hazamegy. Tudta, hogy bár jogosan tette azt, ami történt, de azzal is tisztában volt, hogy gyerekesen viselkedett. Már rájött, hogy nem kellett volna, így megaláznia Leont ennyi ember előtt, de már nem tudja visszacsinálnia. Már nem lehet változtatni azon, ami megtörtént. De bocsánatot kell kérnie az apjától és Leontól is. Még akkor is, ha ez a büszkeségét sérti. Mikor elkészült írt egy fecnit Layla-nak, hogy hazament és hogy később mindent megbeszélnek.

A szülei már többször is keresték, de nem hívta vissza őket. Tudta, hogy nem aggódnak miatta, hisz már nem először jött el minden szó nélkül otthonról, s ilyenkor mindig a barátnőjénél volt.

Nem talált senkit otthon mikor hazaért, ezért felment a szobájába, hogy kipakoljon. Mikor ezzel végzett felvett egy könnyű nyárias ruhát, majd lesétált az étkezőbe, ahol már a szülei is ott voltak és épp a késői ebédet fogyasztották.

°         Sziasztok! – köszönt halkan Sora, melynek következtében az élénk beszélgetés megszakadt.

A szülei nem szóltak hozzá, csak némán ették tovább az ínycsiklandó ételt. Sora lassan odasétált az asztalhoz, majd leült az anyja mellett lévő székre. Az étkezés alatt többször próbált beszélgetést kezdeményezni, de a szülei nem voltak vevők rá. Annak ellenére, hogy elhatározta, hogy bocsánatot kér tőlük nehezére esett kimondani a szavakat, de végül nem bírta tovább a némaságukat hallgatva.

°         Sajnálom! – nyögte ki nagy nehezen.

A szülei még mindig nem mondtak semmit, de az édesanyja oldalvást rápillantott a lányára, mely elkerülte Sora tekintetét, aki leginkább az édesapját nézte. Az édesapja morcos és dühös volt a lányára, de egyben szomorú is, amiért olyasmire kényszeríti mely még neki is ellenére van.

°         Apa! – szólalt meg ismét Sora, aki végre felnézett a tányérjából, melyben már inkább csak egykedvűen turkálta az ételt. – Sajnálom… sajnálom, azt, amit tegnap tettem – mondta szinte suttogva a szavakat.

°         Sajnálhatod is – s hangja hideg volt, mint a jég, de a lelkiismerete majd szétmarta a szívét.

°         Mit tehetnék, hogy jóvátegyem? – kérdezte halkan, de már meg is bánta meggondolatlan kérdését, mert tudta, hogy mi a válasza erre.

°         Menj feleségül Leon Oswaldhoz! – majd lassan felállt, s kisétált az étkezőből a felesége társaságában, aki suttogva mondott valamit férjének.

Sora megsemmisülten ült az asztalnál. Két oldalról támadják ugyanazzal a kéréssel. Vagyis csak az egyik fél részéről, a másik fél részéről, jelen esetben az apja, szinte parancsba adta, hogy férjhez menjen. „Mindenki azt akarja, hogy hozzámenjek, de azt senki nem hajlandó megmondani, hogy miért! Csak tudnám, hogy mit tegyek! Mit tegyek?” kérdezgette magát tanácstalanul. Ebben még Layla segítségét sem kérhette, mert a döntést egyedül kell meghoznia. S amúgy is csak kioktatná. Ezen gondolkozva ment fel a szobájába, s dőlt le az ágyára. Annyira elfáradt a tegnapi és a mai nap eseményei miatt, hogy azon nyomban el is aludt.

Két nappal később Leon és Sophie korán reggel az egyik étteremben ültek, villásreggeliztek. Míg Leon némán evett, addig a húga folyton-folyvást csak beszélt, de ezt ő nem bánta, mert szerette hallgatni Sophie lágy és dallamos hangját, csilingelő nevetését. Néha egy-egy mosolyt is sikerült megeresztenie, melyet a húga is észrevett, de nem tette szóvá, mert Leon ilyenkor mindig felháborodik, s azon nyomba visszatér rideg és érzéketlen álarcához.

Sophie épp egy vicces történetet mesélt az egyik barátnőjével kapcsolatban, amikor karja félúton megállt kezében a villával, melyen épp egy tojásrántotta volt, mikor olyasvalakit pillantott meg, akire nem számított.  

°         Mi történt Sophie? – kérdezte húgát Leon.

De a lány nem válaszolt, csak tovább nézte az egyre közeledő alakot, kinek arca határozott és komoly volt, s aki közvetlenül Leon mögött állt meg.

°         Sophie! – szólította meg ismét Leon.

°         Jó reggelt! – hallott Leon egy komoly, de lágy és érzéki hangot, mely az egész testét végigborzolta. 

Folyt.