7 fejezet

Leon, a szülők, a vendégek, a pap még a templom is néma csendbe borult. Egy pisszenést sem lehetetett hallani. Visszafojtott lélegzettel várták Sora válaszát, kinek mosolya egyre szélesedett, miközben lassan Leon felé fordult, aki egyre nagyobb dühvel nézett a lány gúnytól csillogó tekintetébe. Már tudta, hogy mi lesz Sora válasza, de lelke mélyén bízott benne, hogy talán téved, hogy a lány nem merné megalázni ennyi ember előtt.

°         Talán szeretné, hogy még egyszer feltegyem a kérdést, kisasszony? – kérdezte a pap halkan és reménykedve, hogy netalán csak arról lenne szó, hogy Sora nem hallotta a feltett kérdést.

Sora lassan a pap felé fordult, s mélyen a férfi szemébe nézett, aki türelmesen várta a válaszát.

°         Erre semmi szükség, Atyám. – felelte negédesen a lány. – Tökéletesen hallottam minden egyes szót. - mondta gúnyosan, miközben újra Leon felé fordult. – S a válaszom… - szinte hallotta, amint a templomban lévő összes vendég egy emberként tartja bent a levegőt, hogy végre megtudják a válaszát. – a válaszom… - ismételte meg előbbi mondatát. – nem.

A tömeg egy emberként hördült és morajlott fel. Leon néma csendben, gyűlölettől szikrázva és gyilkolási vággyal nézett a lány még mindig gúnytól csillogó szemébe. S bár elméjében egymást követték a gondolatok, mégsem jött ki egy hang sem a torkán.

°         Tessék? – kérdezte halkan és döbbenten Leon, mikor végre meg tudott szólalni. Ugyan számított erre, de mégis… mégis reménykedett az ellenkezőjében.

°         Nem megyek hozzád feleségül. – köpte ki szinte undorodva Sora. – Leon Oswald. – monda gúnyosan a férfi nevét. – Tessék – nyomta Leon kezébe a mennyasszonyi csokrot. – ez a tiéd lehet. - S már készült ott hagyni, amikor a férfi eldobva a csokrot magához rántotta a lányt.

°         Mégis mit jelentsen ez? – kérdezte gyűlölettől sziszegve közel a lány arcához, aki már az érintésétől is beleremegett, nem beszélve az ajkát ért forró lehelettől a hangja ennek ellenére tisztán és nyugodtan csengett.

°         Az, amit mondtam. – mondta olyan ridegen, ahogy az elmúlt hetekben Leon beszélt vele. – Nem megyek hozzád feleségül. – ismételte meg újra, de ezúttal minden egyes szót hangsúlyozva, mintha egy kisgyerekhez beszélt volna. – Nem megyek férjhez, egy olyan emberhez, mint amilyen te is vagy. Egy öntelt, beképzelt, arrogáns, pökhendi, parancsolgató érzéketlen tuskóhoz.

Eközben a szülők és vendégek döbbenten és zavartan nézték őket. Voltak, akik elhagyták a templomot, de voltak olyanok is, akik kíváncsian nézték tovább a párt. A pap nem tudta, hogy mit tegyen, még sosem történt vele ehhez hasonló eset.  Teljes mértékben tanácstalan volt miközben tágra nyílt szemekkel nézte és hallgatta Soraék szóváltását.

°         Most pedig engedj el! – mondta halkan és visszafojtott dühvel a hangjában.

De Leon nem engedte el, csak szikrázó szemekkel és fortyogó méreggel nézte továbbra is, miközben a megaláztatás egyre nagyobb erővel tört rá, melyet miatta kell elszenvednie. Arca vörös volt a visszafojtott dühtől, s keze lassan, de határozottan emelkedett a lány arca felé és már épp felpofozta volna, amikor Sora váratlanul teljes erejéből rátaposott a lábára a magas sarkú szandáljával. Leon a fájdalomtól sziszegve, szitkozódva engedte el a lányt, s eltorzult arccal nézett Sora győzelemittas arcára, majd nézte távolodó alakját, amint nevetve rohan ki a templom bejáratánál.

Leon döbbenten, megdermedve, sértett dühvel, s csalódottan állt az oltárnál és nézte a nyitott ajtót. Majd lassan körbenézett a majdnem üres padsorok között a vendégeken, akik egy emberként nézték a férfit, aki hiába próbálta elrejteni érzéseit rideg, hüvös és érzéketlen álarca mögé.

°         Mit bámulnak? – fakadt ki végül dühösen. – Ez nem egy ingyen cirkusz! A műsornak vége! – s ezzel faképnél hagyta a vendégeket, majd belépett egy oldalajtón, mely egy apró szobába vezetett.

Még mindig a dühtől remegve rángatta le magáról a fekete zakót és dobta le az egyik székre. Képtelen volt elhinni, hogy ezt tette vele, pedig ez történt. Újra és újra lejátszódott a jelenet, amint Sora kimondja a nemet, de még így sem volt képes felfogni. A lány semmi jelét nem adta ennek. Soha nem mondott semmit a férfinak, csak ha végképp elkerülhetetlen volt. Pedig Leon mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiprovokálja Sora haragját, dühét, de nem sikerült. S csak most döbbent rá, hogy miért is. „Leon Oswald, te ostoba” mérgelődött magában. „Egész végig ezt tervezted. Igaz, Sora Naegino?!” S dühében ökölbe szorított kézzel beleütött a falba, s nem törődve a fájdalommal megismételte.

°         Ezt még nagyon megbánod, Sora. – sziszegte a fogai között. Annyira dühös volt, hogy nem vette észre az időközben belépő lányt, aki ijedten és döbbenten nézte Leon dühkitörését.

°         Leon. – szólalt meg halkan. – Kérlek… - szaladt oda a férfihoz, aki újra beleütött a falba. A keze már vérzett, miközben Sophie lassan és óvatosan tapogatni kezdte, mely időközben vérezni kezdett. – ne csináld ezt! – mondta, s leültette az egyik székre és már rohant is volna egy vizes rongyért, hogy rendbe hozza kezét, de a férfi megállította.

°         Sophie! – szólalt meg hidegen. – Hagyj magamra!

°         Na de… - tiltakozott volna a lány, de ekkor egy másik hang is megszólalt mögöttük.

°         Menj ki, Sophie! – de a lánynak még mindig nem akaródzott mennie. – Most! – mondta ridegen és érzéketlenül bácsikája.

Sophie lassan és némán hagyta el a szobát, miközben hol bácsikájára, hol pedig a bátyára nézet, aki időközben szembefordult Billel, s haragos tekintettel nézett a szemébe. Sophie nem akarta magára hagyni Leont, de nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedik a bácsikája parancsának.

°         Mit akarsz? – kérdezte ridegen Leon, miután Sophie becsukta az ajtót.

°         Mégis mi volt ez az egész, ott kint? – kérdezte dühösen.

°         Talán vak vagy? – kérdezte gúnyosan. – Nem hiába írta fel az orvos neked a szemüveget. – gúnyolódott továbbra is nem törődve Bill egyre dühösebb tekintetével. – Talán fel kellett volna venned, elvégre azért van, hogy jobban láss.

°         Remélem tisztában vagy azzal, hogy mi lesz annak a következménye, ha nem sikerül elérned, hogy a lány hozzád menjen feleségül. – kérdezte dühösen sértettségében, és egyben utalva a húgára.

Leonnak ez már sok volt. A férfinak reagálni sem volt ideje olyan gyorsan elé ugrott Leon, aki megmarkolva Bill zakóját a falhoz préselte. S szinte a férfi arcába mondva mondta ki gyűlölködve a szavakat.

°         Te engem ne fenyegess, mert azt nagyon megbánod!

°         S ugyan mit tehetnél? Talán megütsz? – kérdezte gúnyosan. – Próbáld csak meg, de akkor azt Sophie bánja. – fenyegetőzött a férfi. – Gyerünk, üss meg! – provokálta a férfit.

°         Miért? – kérdezte hitetlenkedve és egyben kíváncsian is Leon. – Miért olyan fontos az, hogy feleségül vegyem azt az elkényeztetett kis csitrit?

°         Az téged ne érdekeljen! – felelte titokzatosan a férfi.

°         A nélkül is lehetünk partnerek, hogy összeházasodnánk. – mondta ridegen. – Miért olyan fontos, hogy feleségül vegyem? – folytatta tovább a faggatózást.

°         Ez nem a te dolgod. – emelte meg a hangját. – Most pedig engedje el, ha jót akarsz a húgodnak! – fenyegette meg újra Leont.

Leon undorodva és gyűlölettel a szívében nézett Bill-re és ledobta a földre, majd zakóját magához véve elhagyta a kis szobát azt követően a templomot, ahol már egy teremtett lélek sem volt.

Tudta, hogy semmit nem tehet a férfi ellen, pedig legszívesebben a saját két kezével tekerte volna ki a nyakát. De a húga… a húga mindenkinél és mindennél fontosabb volt a számár        a. Ő volt az egyedüli, akit feltételek nélkül, tiszta szívéből tudott szeretni, s aki viszont szerette. Bármit megtett volna Sophie-ért.

Eközben Sora már a szobájában volt. A mennyasszonyi ruhája, melyet az anyja vett az esküvője alkalmából az ágyán hevert összegyűrődve. A szobája ajtaját bezárta, amint hazaért. Nem akart senkivel beszélni, legfőképpen apjával nem. Tudta, hogy az apja most nagyon dühös rá, azért amit tett, de még ez sem érdekelt. Nem értette, hogy miért kell feleségül mennie egy olyan férfihoz, akit nem szeret. Mindig kitért a válaszadás elől valahányszor rákérdezett az apjánál.

Hosszú percekig állt az ablakánál egy száll fehérneműben, a sötét szobában. Már kint is sötétedett, csak a lassanként előbukkanó fényesen ragyogó csillagok adtak némi fényt az éjszakának. Miközben így álldogált és a csillagokat nézte Leonra gondolt és a templomban történtekre. Vegyes érzések kerítették hatalmába míg a férfin járt az esze. Egyszerre érzett örömöt, elégedettséget, szomorúságot és bűntudatot.

◦         Sora! – zökkentette ki gondolataiból apja dühös hangja.

De a lány nem foglalkozott vele, csak tovább állt az ablak előtt, s próbált ügyet sem venni apjára.

◦         Sora! – dörömbölt továbbra is a férfi. – Azonnal nyisd ki az ajtót! – utasította a lányát.

◦         Menj el! – szólt ki dühösen a lány. – Nem akarok beszélni veled! – emelte meg még jobban a hangját.

◦         Sora! Két percet kapsz, hogy kinyisd az ajtót vagy betöröm! – lett egyre dühösebb az apja, amiért Sora nem engedelmeskedett neki.

A lány mérgében dobbantott egyet akár csak egy öt éves kislány, aki nem kapja meg kedvenc játékát, majd magára kapva egy köntöst, odasétált az ajtóhoz és dühösen kinyitotta, aki türelmét vesztve épp neki lendült, hogy betörve az ajtót a szobába jusson. De mire észbe kapott már késő volt, így a nagy lendülettől a földön kötött ki. S bár Sora dühös volt az apjára magában mégis jót kuncogott rajta.

A férfi dühösen szitkozódva és mérgelődve állt fel, miközben leporolta magát, s szikrázó szemekkel nézett a lányára.

◦         Mégis mit jelentsen ez, Sora? Hogy tehetted ezt? Hogy volt merszed nemet mondani az oltár előtt? Ezzel nemcsak Leont aláztad meg, hanem minket is! – kiabált vele.

Sora dühösen bevágva maga mögött az ajtót kezdett el szintén kiabálni.

◦         Mégis mit gondoltál? Hogy majd örömtáncot járva fogok igent mondani, azok után, amit tett velem? – jött ki teljesen a sodrából. – Nem fogok csak azért férjhez menni, mert őurasága úgy kívánja. Csak azért, mert az apám vagy, még nincs jogod ahhoz, hogy dönts az életem felett. Napokon belül betöltöm a tizennyolcat. Az én életem, az én döntésem. S ebbe még te sem szólhatsz bele. – fejezte be mondanivalóját.

◦         Hát akkor most jól figyelj ide kisasszony, mert csak egyszer mondom el. Nem érdekel, hogy hány éves vagy. Nem érdekel, hogy mit csinálsz. De addig nem hagyhatod el ezt a házat, nem kapsz egy fillért sem, amíg férjhez nem mész Leon Oswaldhoz.  – majd az ajtóhoz lépve kinyitotta azt, de mielőtt elhagyta volna a szobát, így szólt még a lányához. – Még a jégtáncot is elfeledheted, ha nem egyezel bele a házasságba. – vetette be utolsó fegyverét a férfi.

Sora döbbenten és dühösen állt a szoba közepén maga elé meredve. Majd mérgesen szitkozódva járkált fel-alá a szobában, mikor rájött, hogy apja szinte észrevétlenül zárta be az ajtaját, hogy még véletlenül se tudja elhagyni a házat. Nyugtalanul járkált körbe-körbe, míg agya lázasan gondolkozott valami megoldás után.

Félórai töprengés után a szekrénye alól előkapott egy apró sporttáskát, majd gyorsan elkezdte belerámolni a ruháit és fehérneműit. Nem nézte, hogy mit tesz bele, csak az volt a fontos, hogy minél többet tegyen bele. A ruháit követte a tisztálkodó szerei, sminkjei, parfümjei és egyéb dolgok, melyek egy nő számára nélkülözhetetlenek. Mikor ezzel végzett magára kapott egy melegítő nadrágot és egy fölsőt, majd végül a sportcípőt. Kinyitva az ablakot megpillantotta a nagy és széles fehér rácsot, melyet borostyán futott körbe. Mielőtt lemászott volna, ledobta a táskáját, majd óvatosan az ablakpárkányra lépve az egyik lábát a rácsra tette miközben erősen megkapaszkodott egyik kezével az ablakon a másikkal a rácson, majd ezt követte a másik lába is. Mikor ezzel végzett lassan és óvatosan mászott le. Földre érve felkapta a táskáját és a barátnője felé vette útját.

Míg Sora Layla-hoz ment, addig apja gondterhelten, csalódottan, szomorúan és bűntudattal a szívében ült a dolgozószobájában az íróasztalánál. Nem tudta, hogy mit tegyen. Elméjében egymást kergették a gondolatok azon gondolkozva, hogy miként vehetné rá a lányát, hogy férjhez menjen Leonhoz. Muszáj lesz valahogy rábírnia Sorat. Nincs más választása.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre a halkan és lassan közeledő lépteket, mely egyre csak közeledett felé.

°         Minden rendben van? – kérdezte a felesége miközben a férje mögé lépett, és gyengéden elkezdte masszírozni a vállát, hogy kioldja a felgyülemlett feszültséget és aggodalmat.

°         Nem, semmi sincs rendben. – sóhajtott fel elkeseredetten miközben a kezében lévő whisky-s pohárba nézett. – Hogy tehette ezt velünk? Miért gondolta meg magát az utolsó pillanatban?

°         Beszéltél vele? – kérdezte halkan a nő.

°         Ha a kiabálást beszélgetésnek lehet nevezni, akkor igen. – nevetett fel ironikusan. – Ha tudná…

°         De nem tudja. – szakította félbe a férje mondatát. – S ha rajtunk múlik, akkor soha nem is fogja megtudni.

°         Nem titkolhatjuk előle örökké. – mondta elkeseredetten. – Főleg akkor, ha nem hajlandó férjhez menni Leon Oswaldhoz. Bill eléggé világos volt ebből a szempontból. – néhány percig néma csend borult a szobára, csak a whisky-s pohárban lévő jég hangját lehetett hallani, amint neki koccan a pohárnak, miközben a férfi maga elé meredve körbe-körbe forgatja kezében. – Valahogy rá kell vennünk a házasságra. – sóhajtott fel végül halkan.

°         Majd én beszélek vele. – mondta határozottan a nő. – De csak holnap reggel, mert most nem lenne tanácsos felhozni neki újra a témát. Rám hallgatni fog, csak bízz bennem! – szorította meg gyengéden a férje vállát biztatásként. – Gyere, feküdjünk le! Hosszú volt ez a nap. – mondta majd elindult a hálószobájuk felé, de az ajtónál megtorpant, hogy bevárja a férjét, aki lassan, de határozottan indult el. – Minden rendben lesz. – mondta, miközben megfogta a kezét.

Másnap Layla már korán reggel fent volt. Nem sokat aludt az éjszaka, mert egészvégig Soran járt az esze, aki váratlanul toppant be hozzá, de nem mondott semmit. Csak annyit kért, hogy hadd maradhasson nála egy pár napot, míg átgondolja a helyzetét. Épp a harmadik csésze teát készítette magának, amikor halk és csoszogó lépteket hallott maga mögött.

°         Jó reggelt! – szólt hátra barátnőjének. – Kérsz kávét vagy teát?

°         Jó reggelt! – köszönt vissza álmosan és egyben morcosan is. Ö sem aludt jól az éjszaka. Szeme piros volt és karikás, arca beesett az álmatlan éjszakától. – Egy jó erős kávét kérnék. – s leült a konyhapultnál lévő székre.

Nem mondtak semmit egymásnak, míg barátnője elkészítette a kávét. Layla mikor elkészült letette a kávét Sora elé, majd a teájával egyetemben helyett foglalt a lánnyal szemben, aki még mindig némán kezdte el inni a forró italt, s jólesően felsóhajtott.

°         Szeretnél beszélni róla? – kérdezte halkan Layla. Sora lassan felnézett barátnőjére és hosszan nézett a lány szemébe, mely mindig megnyugvást hozott neki.

°         Most nem. – mondta határozottan. – Majd később mindent elmesélek, de most adj egy kis időt nekem, jó? – kérte és kérdezte reménykedve a lány.

°         Rendben. – egyezett bele Layla. – Megyek edzeni – mondta, miközben felállt a székről. – Velem tartasz? – kérdezte Sorat, aki csak nemet intett fejével. – Kora délután jövők és akkor beszélünk, rendben? – kérdezte, majd választ sem várva elindult a szobájába.

Sora egész nap nem mozdult ki, csak feküdt a vendégszobában az ágyán és próbált nem gondolni a tegnap történtekre. De ez nem ment könnyen. Maga sem értette, hogy miért, de a lelkiismerete egyre nagyobb erővel tört rá, amiért azt tette Leonnal. Pedig tudta, hogy jogosan tette. Legalábbis ő így gondolta. A bűntudata mégsem hagyta nyugodni.

Délután kettő körül hallotta a bejárati ajtó nyílását, majd csukódását. Nem kelt fel, hogy üdvözölje barátnőjét. Nem sokkal később hangfoszlányokat hallott az ajtaja előtt. Layla hangját felismerte, de a másikét nem. Csak abban volt biztos, hogy fiatal lány lehet a tulajdonosa.

°         Sora! – nyitott be a szobába Layla. – Látogatod van. A nappaliban vár rád, beszélgessetek nyugodtan. Addig én elmegyek vásárolni. – s faképnél hagyta Sorat, mielőtt még bármit is kérdezhetett volna.

Sora bosszankodva és ingerülten állt fel az ágyról. Nem akart senkivel sem találkozni, legfőképpen beszélgetni. De nem volt más választása. Csak azt nem értette, hogy honnan tudta, hogy itt van. Mikor a nappaliba lépett megpillantott egy fiatal, alacsony és törékeny lányt, aki háttal állt neki.

°         Segíthetek valamiben? – kérdezte Sora. A lány lassan, mosolyogva fordult meg, s tekintete találkozott Sora meleg gesztenyebarna szemével, mely a kíváncsiságtól csillogott.

Soranak ismerős volt ez a szem. A lány szemének színe füstszürke volt, mely emlékeztette valakire, de az övé melegen és barátságosan csillogott, míg Leoné hideg és érzéketlen volt.

°         A nevem Sophie Oswald. – mutatkozott be a lány, s kinyújtott a kezét. – Leon húga vagyok. Beszélnünk kell!

Folyt.